Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Tolvajok Magyar László András, Beszélõ, 2007. május 12. Az adóhivatal (tavalyi) statisztikáját olvasva büszkeséggel vegyes megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy könyvtári igazgatóhelyettesi fizetésemmel és némi – többnyire fordításból, cikkírásból szerzett – mellékjövedelmemmel a 4% legtöbbet adózó magánszemély közé tartozom hazánkban. Ez igen, húztam ki magam boldogan. Hiszen ebbõl az is logikusan következik, hogy a 4% legnagyobb jövedelmû magyar egyike vagyok. Ezek szerint Laci mégsem lúzer, nimolista, lehetetlen alak, balek és efféle, aminek világéletében tartotta magát. Természetesen felfedezésemrõl azonnal beszámoltam családtagjaimnak és ismerõseimnek – hadd ámuljanak és bámuljanak: lám csak, becsületes munkával is viheti valamire az ember ebben a honban. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban családom és baráti köröm tagjai egyszerûen kinevettek. – Nem képzeled – mondták –, hogy az adóhivatal statisztikájából bármire is lehet következtetni! Hiszen mindenki ott csal és lop, ahol tud, különben is az emberek fele minimálbéren van bejelentve, miközben milliókat keres. Nyugodj meg, te csak hülye vagy, nem gazdag – tették hozzá elnézõ mosollyal. Hát igen, gondoltam, valahogy tényleg nem stimmel a dolog. Nekem se bankbetétem, se értékpapírom, se autóm nincs, hónap végén a számlám általában mínuszok közt didereg, míg ugye mások… Mielõtt azonban sikerült volna magamat visszarugdosnom helyemre, a sutba, igencsak elszomorodtam. Nem, nem azért szomorodtam el, mert nem tartozom a haute volée-ba (pedig de jó lenne), hanem azért, mert ismerõseim természetesnek tartják a tényt, hogy honfitársaik jelentõs része tolvaj, mégpedig különösen aljas fajta, hiszen aki adót csal, a szegényektõl, a rászorulóktól veszi el a pénzt. Jól tudom, erre azt szokás válaszolni, hogy a magyar állam indokolatlanul sok adót von el, ráadásul ez az adó nem a szegények, hanem végül is a gazdagok, az urak zsebébe vándorol. Csakhogy nyomorúságos vigasza ez a tolvajoknak. Arra hivatkozva lopni ugyanis, hogy mások is lopnak, csak egy tolvaj számára elfogadható logika. Szokás azután úgy is tenni, mintha ez a kölcsönös lopkodás valami szent egyensúlyi állapothoz vezetne, ahol mindenki lop, és mindenkit meglopnak, a végén pedig rejtélyes módon mégis az igazság érvényesül. Csakhogy szerintem a tolvajok nem egymástól lopnak, hanem azoktól, akik nem tudnak vagy nem akarnak lopni. Szó sincs tehát itt aequilibriumról! Nem igazán kellemes olyan országban élni, ahol a népesség zömének meggyõzõdése szerint a népesség zöme bûnözõ. Ráadásul mintha ez a hit meg is nyugtatná az embereket: Te is csalsz? Én is! De jó! Ugyan miféle játék az olyan, ahol a játékosok nem tartják be a szabályokat? Ki akar ilyen játékban részt venni? Ám még ennél is borzasztóbb belegondolni, hogy ha mindez igaz, és honfitársaim nagy része valóban bûnözõ, akkor errõl nyilván az állam maga is tud, csak éppen úgy tesz, mintha nem tudna. Ebben az esetben ugyanis azok is bûnsegédi bûnrészesek, akik a törvényeket felügyelik, akik ezt a Magyarországnak nevezett játékot irányítják. Ezt azonban épeszû ember nem hiheti. Legföljebb egy magyar állampolgár. Magyar László András Tolvajok, Beszélõ, 2007. május 12.